Nagy izgalommal és némi aggodalommal vártuk ezt az eseményt, hisz sem a diákok, sem mi hitoktatók nem tudhattuk, hogyan is zajlik le majd egy ilyen vetélkedő, milyen akadályokkal kell majd megküzdenünk a felkészülés során, illetve lesz–e ennek olyan eredménye, ami arra bíztat bennünket, érdemes időt, fáradságot áldozni egy ilyen verseny megrendezésére a későbbiekben is.

Teltek a napok, hetek és egyre többször gyűltünk össze próbára, egyre több volt a lelkesedés és egyre többször hallottuk a diákoktól, hogyan és mivel készülnek ők, mivel a többi csoport. Aztán voltak dalok, amiket már ezerszer meghallgattunk a próbákon, és ha őszinte akarok lenni, már én is kismilliószor dúdoltam otthon. A fejünkben voltak a tánclépések, a koreográfia, a kezünk alatt készült a díszlet és esténként a gyerekekkel varrtuk a jelmezt.

A feladat népszerűségéhez hozzájárult az a vetélkedőkkel, tehetségkutatókkal „terhelt” világ, ami bennünket körülvesz. Annyiszor láthatjuk a televízióban, ahogy az arra kijelöltek, az arra vállalkozókat értékelik, felülbírálják, átformálják, minősítik, egekig magasztalják vagy porba tiporják. Megtehetik és meg is teszik, hisz van rá közönség. Hálásak vagyunk a Gondviselésnek, hogy ennek a „KI MIT TUD”-nak más szépsége volt. Láttuk a gyerekeket az iskolában délután önállóan készülni, más csoportokkal estig próbáltunk, ha kellett. Jókat nevettünk, ha elrontottuk a lépéseket, ha valaki hangosan, hamisan (de lelkesen) beénekelt valami rémes hangot, ha a színdarabban rendszerint leesett a szereplő a szamár hátáról, ha már csak összeölelkezve volt kedvünk énekelni. Voltak első, második, harmadik és negyedik helyezettek, de mindannyiunk nyereménye marad az a szépség és öröm, amit közösen élhettünk meg.

Így március közepére visszatértek a hittanos és kézműves foglalkozások a saját medrükbe. Sokszor emlegetik a diákok, milyen jó is volt az a szombat délután. Mi, mint pedagógusok, sokszor tanítjuk, oktatjuk, kijavítjuk, megmagyarázzuk, kérdezzük a gyerekeket. Hálás vagyok érte, hogy volt és újra lesz szombat délután, amikor mindenféle okítás nélkül csak arra leszünk kíváncsiak, mi az, amit ők szeretnek, bemutatnak, és mi láthatjuk; KI MIT TUD?