Azt tapasztalom, hogy kevesekben van meg az a Szentlélektől adott „felelősség”, amivel Krisztus Urunk szolgált az Atyának, amivel magát felajánlotta az Atya akaratának. Ezt a tüzes lelkületet és minden iránti mélyről fakadó felelősségérzetet adná nekünk az Úr ma is, de hiánycikk az egyházban és a nép között.

            Nyilvánvaló, hogy ez a „felelősségérzet” felülről jövő adomány, a Szentlélek adománya. Ez az a „tűz”, ami kényszerítő erővel sürget minden keresztényt, hogy tegyen valamit másokért és ebben ne lankadjon. Szinte türelmetlen vágy ez, amit nem lehet megfékezni, ahogy az anyák szeretetét sem lehet korlátozni, ha szenvedő gyermekeikre néznek.

            A Szentléleknek ez az adománya ismerteti fel a hívekkel az Egyházat, mint Krisztus testét. Ez a lelki adomány döbbenti rá a keresztényeket arra a mély igazságra, hogy a keresztségben egymás tagjai vagyunk, tehát egy test, amiben együtt kell örülnie és szenvednie a különböző testrészeknek. Ez az igazi és helyes érzület, ami helyes felelősségérzetet táplál szívünkben.           

            Nem mondhatjuk, hogy a mai emberekben és keresztényekben nincs szociális érzékenység, mert igenis van komoly segítőkészség. De mintha el lenne szakítva az alapoktól, a fundamentumtól, Krisztustól.

             Miben mutatkozik ez meg? Például komoly segítői munka van egy-egy házi gondozói szolgálatban, de a keresztény gondozó alig, vagy egyáltalán nem beszél Istenről a gondozottal. Mintha nem egyfelé haladnánk, mintha nem egy és ugyanaz lenne a szívünk vágya, mintha nem lenne kardinális pontja minden találkozásunknak Isten iránti szeretetünk. Ez nem kommunikációs technikán múlik, nem tolerancián, ami tiszteletben tartja a másik ember szabad véleménynyilvánítását, hanem azon a belső érzületen, amit a másik ember üdvössége iránti felelősségnek mondanánk, vagy Isten iránti izzó szeretetnek, amihez ajándékba kapjuk a körülmények optimalitását, a figyelmességet, a toleranciát, amit tiszta kegyelemnek érzékel az ember, mert nincs benne semmi emberi vonás. 

            Egy másik jelenségben is tetten érhető ez a „gyökértelenség”, amikor jó érzület van, de nincs Krisztusi alap. Ez a szívesség kérdésköre.

            Egy egyházközségben sok feladat van, és sok hívő tenne „szívességet”, ami szükséges is. De a Szentlélek adománya, a tevékenységre sürgető tűz a felelősség érzet hiánya miatt, nem lesz belőle, csak szívesség. Ami azt jelenti, hogy a tettrekészség eltűnik ha egyéni érdekek jelennek meg, igazodik az önzés körülményeihez, a fölöslegből ad, nem hoz áldozatot. Szentéletű Sziluán atya így tapintott rá erre a problémára: „Szerethetünk valakit úgy, hogy nem vállalunk érte áldozatot?”

            Csak a szolgálatban van olyan áldozat, ami mögött az akarat megtörése és megélt alázat van.  A Szentlélek kegyelme ez. Ezenkívül sok szociális munka csak emberi érzület, jóság, de nem sejthető meg benne a titok. Az a titok, amit Jézus így fogalmazott meg: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon...” 

            Krisztus Urunk azért jött, hogy mint Isten, a teremtményét szolgálja. Tökéletes Isten és tökéletes ember, akit utánozva megérthetjük az Egyház igazi mivoltát.

            Ahogy Jézus szolgál, abban a Fiúi szeretet villan fel előttünk az Atya iránt. Mi megszólítjuk a „Miatyánkban” az Atyát, de helyes érzületünk akkor lesz, ha Krisztus Urunk érzületével és szeretetével szolgálunk is Neki, az Atyának, aki elküldi Lelkét, hogy tüzet érezzünk, sürgető forróságot a szeretet kinyilvánításáért.

             Ez juthat eszébe minden kereszténynek, amikor hallja a Szent Liturgián a meghökkentő papi intonálást a „Miatyánk” elimádkozására: „És méltass minket, Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mondani....”

            Milyen messze vagyok ettől, mert Isten Szent Lelke nem tud uralni egészen! Nincs elég bűnbánatom, nincs elégséges alázatom. Mélyen átérzem Sziluán atya mondását: „Ó Krisztus alázata, felismertelek, de nem tudtalak utolérni!”           

Az Egyház az Istennek szolgáló keresztények közössége. A Szentlélek kegyelme  ébreszt felelősséget egymás iránt, és indít a szolgálatra. Ebben a mozzanatban benne van az én szükségem is, mivel a testvérek szeretetére szorulok, ahogy mindannyian. A szolgálattevőnek szüksége van a jó szóra, megerősítésre, de leginkább Isten simogatására, ami szüntelenül kegyelmet ad, hogy még tökéletesebben és még jobban adja oda magát a halálig, a kereszthalálig.

A szent életű atyák azt mondják, hogy bele lehet halni a szeretetbe, de még fontosabb, hogy az élet legyen önfeláldozó, mert akkor nincs halál.

Aki érti ezt, az nyilván tudja azt is, mit jelent a keresztény felelősség.